Valami nagyon fontos dolgot fedeztünk fel tegnap a magánórákon. Rejtve eddig is tudtam erről, de most sikerült úgy megfogalmazni, hogy azonnali ugrás következett be mind az éneklés minőségében, életteliségében, mind pedig az élményben, valami nagyon boldog erő tud ebből a lépésből előtörni. Ez egy döntő lépés az igazán felszabadult és boldog énekléshez, az eredmény is nagyon meggyőző.

Úgy néz ki, hogy a legtöbb embernél a probléma ott van, hogy túlságosan támaszkodnak egy külső nézőpontra, amikor énekelnek. Az X Faktorban és más hasonló műsorokban is látjuk, hogy vannak a versenyzők, és vannak a megmondó emberek, a zsűri, akik "tudják", és akik eldöntik, hogy valaki jó, vagy nem jó, "szerethető" vagy "nem szerethető", érdekes, vagy nem érdekes. Ez azt a benyomást kelti, hogy egy külső nézőpont, külső tekintély az érvényes, és a sajátunk pedig kevésbé érvényes.

Énekes növendékeknél lehet látni, hogy annyira függnek egy külső nézőponttól - az énektanáruktól - hogy megpróbálnak az énektanáron keresztül észlelni, a tanárnak kell megmondani, hogy ezt most nem jól csinálta, ezt most igen, most csinálja így, most csinálja úgy, most ne csinálja ezt, vagy azt, stb. Ez a függőség nagyon gyakran azt okozza - ezt meg lehet figyelni - hogy a növendékek bátortalanok, bizonytalanok, sosem tudják, hogy mit csinálnak igazán jól, mit nem, most sikerült-e, vagy sem, és ez visszatartja őket.

Ez odáig fajulhat, hogy a növendék szinte "szándékosan" (rejtett értelemben) hibákat termel, vagy gyengeséget produkál, hogy legyen mit kijavítani, hogy a tanár munkát kapjon, fennmaradjon a létjogosultsága. Persze, mivel gyengeséget produkálnak, a tanárnak lesz is mit kifogásolnia, és ez megy körbe-körbe évekig.

Még a HangDala őskezdeteinél egy svéd operaénekes jelöltnek megmondtam, hogy most már elég, évek óta tanul énekelni, gyakorlatilag mindent tud, amit kell neki, tessék most már rendesen muzsikálnia. Megoldottunk egy pár dolgot (hosszú dallam egy levegőre, stb), és mondtam neki, hogy gyakorlatilag mindent tud, el kéne kezdenie tényleg csinálnia, rendesen.

Ez olyan drámát indított meg benne, hogy pár napra megbetegedett, felkavarodott minden benne, elment a hangja egy hétre, és hazament Göteborgba. Átrendeződött benne valami, mert amikor visszajött, fantasztikusan énekelt mindent. Mondtam neki, hogy "na látod, tudsz te!". Erre ezt mondta: "jó, csak azon aggódok, hogy mit fog szólni az énektanárom..." "Puff neki", gondoltam magamban, még csak az kéne, hogy ami most felépült, azt valaki más leállítsa!

De elmentünk az énektanárához, én kísértem ugyanis zongorán, egy koncertre készültünk, és amikor Matilda énekelt, az amerikai énektanár lelkesen felkiáltott: "NA VÉGRE, EZ AZ, MATILDA, HÁT EZT MAGYARÁZOM MÁR NEKED HÁROM ÉVE!!!"

Na tessék. Három éve mindent magyarázott, hogy "ide tegyed a hangot, meg oda", miközben csak azt akarta megmagyarázni, hogy "énekelj rendesen, úgy, hogy..."

Na hogy is? Most jön a lényeg.

De még előtte elmesélem, hogy Matilda második koncertje az elsőhöz képest (együtt léptünk fel, én voltam a zongora) fényes siker volt, míg az elsőnél (ami még a fentiek előtt volt) ó borzalom, mindenki nekem gratulált, ő pedig nagyon langyos sikert produkált, inkább udvariasságból gratuláltak neki, de nem voltak elájulva. A másodiknál diadalt aratott.

Na most már eleget csigáztam az érdeklődésedet, jöjjön hát a "titok"!

Hogyan lesz jó, amit csinálsz, még akkor is, ha rengeteg dolgot még nem tudsz, és csak később fogod elsajátítani? Ezt azért mondom, mert lehetőséged van rá, hogy mindenféle technikai színvonalon élvezetes dolgot produkálj, például épp azon a szinten, ahol vagy. Aztán a gyakorlással, tanulással ez a szint persze egyre magasabb lesz, és ez így is helyes, de már a kezdetnél is tudsz zenei élményt nyújtani. Szóval mi a "titok"?

Ahhoz, hogy megválaszoljam ezt a kérdést, egy másik kérdést kell Neked feltennem:

Szerinted ki a te első számú Közönséged? Kinek kell, hogy tetsszen az, amit csinálsz?

Leírok egy pár helytelen választ: a tanárom, az X faktor zsűri, a családom, a barátaim, a közönségem, akik beülnek a koncertre, stb... A helyes válasz (tádááám):

Az első számú közönséged TE MAGAD VAGY!

Miért csinálsz művészetet? Miért énekelsz, készítesz grafikát, színészkedsz, festesz, táncolsz, stb? A dicsőség miatt? Ha így van, az már régen rossz, nem fog működni. A pénz miatt? Ugyan! Hát akkor?

Azért teszed ezt, mert amikor találkozol a műalkotásokkal, nagyon szereted őket, tetszik, de valljuk be, valami hiányzik belőle. Érzed, hogy valami kell ide, amit nem találsz egyikben sem. És mi az a valami?

Én megmondom a nagy titkot: HÁT TE MAGAD!

Próbáld ki! Énekelj valamit, a saját technikai színvonaladon, de most elsősorban MAGADNAK, mint a saját első számú közönségednek! Alakítsd úgy, hogy NEKED TETSSZEN! Ha valami nem tetszik Neked, mint első számú közönségednek, alakítsd, változtass, vigyél bele változást, légy intuitív, vigyél bele valamit, amíg el nem találod azt, ami NEKED tetszik!

Gondolkodj ezen! Hát nem te énekelsz, amikor énekelsz? Nem tud a tanár, a zsűri, a közönség, akárki helyetted énekelni, ezt most Te csinálod. Ezt a cselekvést magadból hozod elő, tehát ki az első, akinek igazán kell, hogy tetsszen, amit csinálsz?

Te magad! Még nem tetszik? Akkor alakítsd addig, amíg Neked elkezd örömet okozni, tetszeni. Koncentrálj a lényegre! A tartalomra! Miért szeretsz egy dalt, mit jelent neked? Hozd ki AZT az előadásodban, ami miatt ez a dal fontos neked, mégpedig nyilván azon a technikai szinten, ahogy meg tudod valósítani.

Lesznek benne hibák, nyilván, de ezek lényegtelenné olvadnak, mert az előadásodban benne lesz az IGAZSÁG, azaz valódi Tenmagad.

Ezt megcsináltam tegnap több növendékemmel, és a hatás frenetikus! Amikor az ember nem az első számú közönségének énekel elsősorban, akkor az előadást belepi valahol az unalom, egyfajta szellemi por, amitől minden fakóbb, érdektelenebb, nincs benne a lényeg (ja és még technikailag is gyengébb lesz a saját lehetőségeihez képest).

Amint tudomásul vette a növendékem, hogy ő az első számú közönsége, a többi az már mind csak ráadás, azonnal eszméletlenül szólt a dal, hihetetlenül bátor volt, színes, átütő erejű, katartikus, és látnotok kellett volna azt a boldog erőt, ami belőle áradt. Ez egy felébredés volt (lesz, van)! Nagyon meggyőző lett az éneke!

Vége volt a poros, fáradt tompa unalomnak, megszólalt a zene, persze technikailag volt benne ez-az, de mindez elolvadt az igazság tüzében, mert végre megszólalt a lelke, és ettől hihetetlenül boldog lett. Én is az lettem. Ez valóságos csoda volt. És ezt a csodát minden nap, minden pillanatban meg tudja ismételni mostantól, mert csak annyit kell tennie, hogy helyére teszi a világegyetemet, és tudomásul veszi, hogy az ő első számú közönsége, akinél tetszést akar aratni, akit el akar bűvölni, aki miatt művészetbe fogott, az nem más, mint SAJÁT MAGA!

Más szavakkal ne add fel a felelősséget önmagad felett, ne add át másnak! Ne függj mások jóváhagyásától! A legfőbb személy, akinek a jóváhagyására vágysz, az TE MAGAD VAGY! Az énektanárod, a közönség, a zsűri, a hallgatóságod? Az már csak ráadás. Mindegy, hogy csak a legfőbb közönségednek énekelsz, vagy még másik 1000 ember becsatlakozik, ugyanazt fogod csinálni, mert 1000 ember jelenlétében is a legfőbb közönségednek énekelsz, azaz önmagadnak, és érdekes módon, megjósolhatóan a közönségednek is ez fog tetszeni, sőt, tovább megyek, CSAK EZ FOG TETSZENI NEKIK!

Megint más szóval hajlamosak vagyunk kihagyni egy dolgot, a legfontosabbat az egyenletből. Saját magunkat. És ezen áll, vagy bukik minden.

Mert mi hiányzik a világegyetemből, vagy a művészetből a világban? Megmondom Neked: TE HIÁNYZOL BELŐLE, és ez az első számú ok, hogy elkezdtél hívást érezni magadban, hogy művészettel kéne foglalkoznod. Mert ezt a hiányt szeretnéd betölteni.

Szerintem már kezded érteni, hogy miről van szó, most már csak annyi kell, hogy próbáld ki ezt! Szeretettel várlak a következő HANGDALA ÉNEKTANFOLYAM – NEM CSAK BÁTRAKNAK!!

A Zene legyen Veled!

Fekete-Kiss Sándor
A HangDala énekmestere