HangDala és könnycsatorna...
Amikor először olvastam ezt a szót, hogy Hangdala, jó érzés töltött el. Mintha ki kellett volna nyitnom hozzá a számat, hogy kimondjam. Nem csak úgy, mint naponta teszem, hanem jobban. Mélyebbről.
Amikor félelmemet legyűrtem, és elmentem Hangdalára, tényleg meg kellett nyitnom a torkomat. Valahogy máshogy.
Miért levédett név a Hangdala?
Azért, mert ennek része egy olyan „kreatív” beéneklési technika, amitől az egyszerű halandó, szóval aki nem tanult énekelni éveken át, az is meg tudja nyitni a csatornákat a hang előtt.
Ezek a csatornák pedig…
Nem részletezem, megtanuljuk a Hangdalán.
Jajj, olyan szívesen írnám, hogy az utolsó csatorna, amit megnyitunk, az a könnycsatorna. De ez már annyira rózsaszín...
Pedig igaz.
Egy jól sikerült közös-szóló-közös-duett dal után, amikor kiengedünk kissé, akkor felszabadult nevetés és bizony sokunknál egy-egy könycsepp a „jutalom”.
Magunkat jutalmazzuk vele? Nem tudom. Az biztos, hogy az éneklés már a tábortűz mellett is felszabadított bennem valamit. Valami nagyon jó érzést.
Csupán azóta nem mertem kiereszteni a hangomat, mert azt hittem – és sokszor így is volt – hogy falsul szólt az ének. Vagy elcsuklott a hangom.
Mivel már az emléktől ilyen rózsaszín hangulatba kerültem, itt írom le – egyszer úgyis eljön az ideje a beismerésnek – hogy egymásra talált a Kreatív Baba és a Kreatív Beéneklési Technika.
Kozma Emese
0 hozzászólás