A minap egy kedves növendékem magánóráján felvetettem, hogy olyan kedvesen, szépen szól a hangja, olyan klasszul formálja  a dalt, hogy szeretnék vele hangfelvételt készíteni, amikor kész rá. Erre a felvetésemre azonnal beszámolt arról, hogy jeges félelmek kerítették hatalmukba, és ettől elkezdte rosszul érezni magát.

Utaltam egy felmérésre, miszerint kiderült, hogy az emberek, amikor arról kérdezték őket, hoy mitől félnek a legjobban, nem a halálfélelmet, vagy hasonlókat tették az első helyre, hanem a nyilvános szerepléstől való félelmet. Ez érdekes, nem?

Én továbbmentem, és arra tippeltem, hogy a nyilvános szerepléstől való félelem mögött nem más húzódik meg, mint a nevetségessé válástól való félelem, ami “rosszabb, mint a halál”.  Az énekesem azonnal egyetértett ezzel az értelmezéssel, mivel ő is ezt nap mint nap átélte.

És nem csak ő. Szerintem Te is, aki ezt olvasod most, nagy valószínűséggel éltél át hasonlókat, akár az iskolában, vagy családban, munkahelyen, vagy akár a színpadon is. Ez lehet a híres “lámpaláz” oka is. Természetesen mindig vannak kivételek, és akadnak olyanok is, akik már igen hamar túljutottak ezen a félelmen, vagy náluk nem is jelentkezett sohasem.

Kiállni mások elé olyan lehet (nem feltétlenül olyan, csak lehet) sokak számára, mintha kiszolgáltatottá válnának a közösség kritikájának, elítélő véleményének, ami akár még paradicsom-, vagy tojászáporban is kifejeződhet (ez már nagyon extrém eset lenne).

Elő is kerestem a netről egy idevágó cikket “A lámpaláz leküzdése” címmel, amiből idézek is egy keveset:

Ha sikerül rávennünk magunkat arra, hogy nekiveselkedjünk a korábban rettenetesnek gondolt szituációknak, egyben lehetőségünk nyílik arra is, hogy megfigyeljük magunkat szereplés közben. Milyen gondolatok jönnek elő, amikor elkezdünk beszélni? Hová irányítjuk a figyelmünket? A legtöbb szociális fóbiás elköveti azt a hibát, hogy túlságosan a közönség reakcióira koncentrál. Ha százan érdeklődéssel figyelik az előadását, ám akad egy ember, aki pofátlanul ásít, máris beindul az automatikus gondolatkör: “Hú, pocsék előadó vagyok. Mindenki azt várja, mikor fejezem már be!” Az önbecsmérlő negatív gondolatok egyre fokozzák a szorongást, és a figyelmünket önmagunkra és a tüneteinkre irányítják: “Hú, érzem, hogy ég az arcom, most már biztos mindenki látja, milyen szerencsétlen vagyok!”. Ettől egyfelől egyre erősebbek lesznek a tünetek, másfelől egyre kevesebb figyelmi kapacitás marad a tényleges teljesítményre (amitől az előadás színvonala romolhat; magad is írod, hogy még az sem jut az eszedbe, amit előző nap megtanultál).

Nekem rengeteg olyan magánnövendékem van, volt, akinek nagyon erős volt ez a félelme, mégis eljutott oda, hogy ki tudott állni a színpadra egy növendékkoncerten, és elő tudott adni egy dalt. Mi hogyan oldottuk meg ezt a problémát?

A megoldás a lámpalázra

A kulcs a magabiztosságban van, az pedig a saját képességben való bizalomban nyugszik. Ha elegendő időt adunk a gyakorlásnak, (hogyan veszünk levegőt egy zenei mondat előtt, hogyan indítunk meg biztonságosan egy hangot, hogyan formáljuk a dallamot úgy, hogy a hang ne torzuljon el, és hogyan tudunk biztonságosan, szépen és kifejezően lezárni egy dallamrészletet), akkor a probléma idővel magától megszűnik.

A figyelmet elvesszük a kudarc lehetőségéről, arról, hogy “mit szólnak hozzám mások”, és ráhelyezzük arra, ami valóban számít: mit akarok kifejezni a dallal? Hogy tudom ezt a légzésemmel, a hangjaimmal, a technikai eszközeimmel megvalósítani? Milyen lelkiállapotot kell ehhez a folyamathoz fenntartanom? A fókusz átkerül a dalra, a dal értelmezésére, és az áramlásos állapot megteremtésére és fenntartására. vagyis már nem arra figyelek, amitől félek, hanem arra, amire törekszem.

Ezt tanuljuk meg a HangDala Élő Énekhang Module 1-2 tanfolyamán, ami ebbe a világba bevezeti a résztvevőket, ezt mélyítjük el a haladó Module 3 HangDalárda tanfolyamokon, ahol a már jól ismert alapelveket újabb, és újabb dalokon keresztül váltjuk valóra, és a Magánénekórákon pedig elegendő gyakorlás után mindenki képessé válik arra, hogy egy dalt önállóan megvalósítson a közönség előtt, vagy egy hangfelvételen.

Szerintem a legtöbb embernek nem “terápiára” van szüksége e félelem leküzdésére, hanem megfelelő tanulási módszerekre, jó légkörre, és elegendő gyakorlásra, tapasztalatszerzésre. Ez vezet végül el oda, hogy a legfélősebbek is képesek magabiztosan kiállni, és megvalósítani zeneileg egy dalt, annak ellenére, hogy figyelik őket a nézőtérről, vagy egy mikrofon előtt; sőt, aki ezt az állapotot megtapasztalja, hamarosan beleszeret, és élvezi a ráirányuló figyelmet.

Ennek a hasznát azt hiszem egyáltalán nem kell bizonygatnom. Ha valaki megszabadul a nevetségessé válástól való félelemtől, automatikusan az egész élete sokkal könnyedebbé, boldogabbá, biztonságosabbá válik, az így elnyert önbizalom az élet minden területén sokkal több sikert, nyugalmat ad neki. Azaz a félelem leküzdésével, elhagyásával kitágul az élete. Ezt kívánom Neked is, minél hamarabb, annál jobb!

A Zene legyen Veled!

Fekete-Kiss Sándor
énektanár