Nincs zenei előképzettségem, nem tudok kottát olvasni, így el vagyok zárva az énektanulástól.
A Zene, az Ének sokkal régebb óta létezik, mint a kottaírás, vagy a rendszeres iskolai képzés. Az utóbbi nem előfeltétele az előbbieknek, csak segítőtársa. A Zene és az ének már jóval azelőtt létezett, hogy kialakult volna az írásbeli kultúra. Nem csak írásbeli kultúrák tudnak létezni. Évezredekig léteztek szájhagyományon alapuló kultúrák, ahol az emberek nagy többsége teljesen írástudatlan volt.
Egy kisgyerek is tud beszélni, annak ellenére, hogy még nem tanult meg írni, olvasni, és még nem járt iskolába. A kisgyerek is szájhagyomány alapján éli meg a meséket, az énekeket, dalokat, mondókákat. Ahogy a régi elődeink. A szájhagyományon alapuló kultúráknak a tanítási módszere az ismétlés és az utánzás volt.
Az indiai Védák (a véda a tudás szóból ered) hosszú évezredekig szájhagyomány után maradtak fenn, és a szájhagyomány énekesi tradíciót jelentett, mivel a verseket, azaz a mantrákat nem elszavalták (ez meglehetősen idegen volt a korábbi emberek számára), hanem elrecitálták, énekelték. Az ifjú növendéknek számtalanszor el kellett ismételnie az egyes mantrákat ahhoz, hogy a pontos hangsúlyozás, ritmus a vérévé váljon. Közben persze tökéletesen egyesült a védák tartalmával is, vagyis ezzel a módszerrel a védák is a vérévé váltak.
Egyáltalán nem könnyű egy ilyen mantrát visszaismételni. A védákat csak nagyon későn jegyezték le, amikor már a szájhagyomány hanyatlani kezdett. Vagyis a védák szempontjából az írásbeliség a romlás jele. A hallás után való tanulás azért is volt kézenfekvő, mert a Védák mennyei eredetű módon lettek közölve az emberrel, hallás után (sruti – amit hallani lehet). Így aztán kézenfekvő, hogy ami hallás után lett közölve az emberrel, azt hallás után is kell továbbadni. Az írásbeliség persze óriási kapukat nyit meg ugyanakkor, és a gondolkodás továbbfejlesztésében nagy szerepet játszik. Gondoljuk csak meg, ha nem fejlődött volna ki az írásbeliség a zenében, vajon születtek-e volna Bach fúgák, azaz olyan polifón (sokszólamú) művek, ahol az egyes szólamok maximális önállósága mellett egy tökéletes összhangzás is kialakul. Egy ilyenfajta csúcsteljesítmény az írásbeliség és a belőle fakadó komplexebb gondolkodás nélkül nem jöhetett volna létre. Az ember igenis nagyon sokat köszönhet az írásbeliségnek, másrészt veszített is valamit. Pont ezért tartom fontosnak, hogy az Énektanfolyamaimon szándékosan csak ritkán adok kottát az emberek kezébe, a zenéket hallás után, utánzással tanuljuk meg.
Akik komolyabb zenei tanulmányokon estek át, azok egy ideig zavarban is vannak a HangDalán. Megkérdezik, hogy nem lehetne-e kottát kapni mindegyik dalból. Én pedig pont azt szeretném, ha bennük is újra feléledne valami abból az emberből, aki még ezen az ősi módon fogja fel a zenét, a szöveg és a dallam egységét. Amire törekszem, az az ősi kultúrák és a gyermekek totálisabb élményének megvalósulása, ahol az írásbeliség nem takarja el azokat a lelki történéseket, amiket én a legfontosabb dolognak érzek ebben az egész folyamatban.
A tanult zenészek is nagyon hamar beletanulnak ebbe az ősi gondolkodásmódba, míg a nem tanultak számára kifejezetten megkönnyebbülés, hogy úgy is lehet zenélni, hogy abból nem kell rögtön írásbeliséget és zeneelméletet csinálni. Számukra ez természetes dologgá válik azonnal, a tanultak pedig hamar “visszatanulják” magukat abba az ősibb állapotba, ahol még nem vált szét a jel és a jelenség.
Más szóval célom nem az intellektuális megközelítése a zenének, ami egyben azonnali elidegenedést is jelent, hanem az elidegenedés, az absztrakció megkerülésével a forró, közvetlen élmény átélése.
Aki mesterré akar válni, annak végig kell mennie azon a nagyon nehéz folyamaton, ahol a jelekből ismét lélegző, érző élet lesz. De aki még el se kezdte ezt a folyamatot, azzal jobb, ha előbb a gyermeki, ősi megközelítést éljük meg, vele együtt, nem elkülönülve tőle, és így megéljük azt az egységet, ami annyira hiányzik az emberi létből manapság.
Hazánkban híres mondás az, hogy “Legyen a Zene mindenkié” (Kodály Zoltán). Ha az első lépéseket az intellektuális irányba tesszük meg, és a fiatal lelkeket azonnal arra késztetjük, hogy absztrakciókat hozzanak létre, azaz az élő hangzásélményt jelekké transzformálják, és utána ezeket az absztrakciókat próbálják visszafordítani élő zenei élménnyé, azzal egy majdnem lehetetlen feladat elé állítjuk őket, amit csak a legelszántabbak és legfogékonyabbak tudnak meglépni. A többség egyszerűen kimarad az egészből, már az első lépésnél azt érzi, hogy ő erre nem képes.
És ez így természetes, hiszen a gyermek sokkal inkább a szájhagyomány szerint tud tájékozódni, azaz valakinek elő kell énekelni a dalt, sokszor, és ő vele énekelve belenő a zenei élménybe, átéli a zene felemelő érzelmi hatását. Nem így lesz a zene mindenkié? “De most már tényleg?”
És ez a lépés a legtöbb felnőttnél egyszerűen kimaradt. Szerencsére a HangDalán visszapótoljuk ezt a hiányzó lépést, azon elv alapján, hogy “hiszen a felnőtt is gyerek”, és így a tanfolyami résztvevők újraegyesülhetnek a zenével, az énekkel, a dallal, a költészettel, és ezen keresztül önnön lelkükkel. Ami egyben önnön eltemetett, elfeledett belső gyermeküket is jelenti. Azaz Önmagukat. Ha a Zene a miénk lesz, úgy Önmagunkra is rátalálunk.
És nem ez a legfontosabb?
Nem minden azért van, hogy Önmagadra rátalálj, Önmagadat igazán megvalósítsd? ebben a Zene, az éneklés óriási hasznodra lehet.
Kívánom, hogy legyen is úgy!
A Zene legyen Veled!
Fekete-Kiss Sándor
énektanár