Szabó Kata

HangDala - tanár születik egy tanfolyamon (Szabó Kata írása)

A zenei tehetség különös és különleges ajándék. Olyasmi, amit két oldalról világíthat meg az ember, ha mint „tudományos vizsgálódó” közelíti meg. Tapasztalatból mondhatom, mindkét oldal nagyon érdekes, és felejthetetlen a találkozás azokkal, akiknek az életében hivatásos művészi, vagy tanári oldalról a Zene adja az egyik legfontosabb fonalat.

De most lássuk csak közelebbről azt az oldalt, amikor valaki hangképző tanárként viszi közelebb a zenét az emberekhez…

Valljuk csak be: rögtön a titkokra leszünk kíváncsiak, hogyan is csinálja, mikor döntött úgy, hogy ezt az utat választja, mit adott neki az egyetem s mennyit tett hozzá ő maga, mert ugye mégis ez a legfontosabb: mennyit tesz hozzá ő maga, honnan az erő, a motiváció, honnan a képessége, hogy a lelkekhez felszabadító módon, értőn-érzőn közeledve előhívja a bennünk rejlő legszebb hangokat, ez mennyiben csak technika kérdése, és hogy megvolt-e benne mindig is ez a bizonyos képesség, s ha nem, mi volt az a felismerés, aminek küzdelmesen, de boldogan születő fényében ez életre kelt?
Ezek a kérdések kezdtek el bennem is kavarogni, mikor úgymond „tűzközelbe értem”, mert engem is elkezdett tanítani, és lényével bizony úgy hatott, hogy az első órától kezdve felszabadultan, s minden alkalommal új színeket és mélységeket felfedezve engedtem kinyílni a hangomat.

Nem az a tipikus, ridegen megtervezett interjú zajlott le az ilyenkor szokásos pedánsan előre papírra vetett kérdéssorral. Aki ismeri, az pontosan tudja: Fekete-Kiss Sándort nem ilyen fából faragták… Spontaneitásában a varázsa – és a hozzá társuló őszinteségében.

Végigkövettem útját a beszélgetés során a pályája elején önmagát és az egyfajta talán ridegebb színvonalat váró és kereső énjétől addig az emberig, akivé egy lelkileg is mélységes felfedezés hihetetlen öröme és megnyugvása tette, és amitől a bölcsesség mellett valami játékos ragyogás is költözött a tekintetébe. „El se lehetne lopni tőle!”- gondolod mosolyogva, és kíváncsian bízod rá magad már az első órán, s hagyod, hogy a zene nyelvén kinyissa a lelked…

Az, hogy nem volt ez mindig így, eszedbe sem jutna…

„Tudod, nekem zeneakadémiai végzettségem van, zeneszerzői és zenetanári diplomám, tanítgattam is egy picit: negyed vagy fél évet az egyetemen az ének tanszakon szolfézs-zeneelméletet, és volt egy-két magán-növendékem. Akkor még teljesen tapasztalatlan ember voltam, egy nagyon rossz pedagógus, rigorózus voltam a szegény kis hegedűs kislánnyal…”

Mikor így kijelentette, hogy „rossz oktató voltam”, önkéntelenül megszakítottam a mondatát a kérdéssel, mit is adott neki, mint tanárnak az egyetem a műveltségen kívül, azaz mekkora hangsúlyt fektettek ott arra, hogy a tudását át is tudja adni? Mit tanult meg a tanulás és a tanítás módszertanáról és a folyamat lélektani hatásairól?

„Volt az a szolfézs-tanárnénis módszer, ami nekem ellenszenves volt, amit mi tanultunk, illetve nem tanultunk, csak látogattuk az órákat, kellett egy negyedórát tanítani, és megkaptam a diplomámat.”

Nos, itt volt az első pont, ahol beköszönt az a bizonyos spontaneitás. Kérdésemet megelőzve mesélt ugyanis tovább: „Tehát tulajdonképpen az igazi tanítási gyakorlat akkor kezdődött, amikor a Színművészeti Főiskolán kezdtem el tanítani, ami már nekem egy érdekes feladat volt mai szemmel, mert ott színészgyerekeket kellett énekelni tanítanom.

Nem hangképzésre tanítottam őket, hanem zongorán kísértem őket, beállítottam a dalokat a hangfekvésükhöz, és előadói tanácsokkal segítettem őket.”
Itt egy kicsit ismét megjelent a kezdeti keménység. Valahol ekkor még elégedetlen volt, mert úgy érezte, hogy az akadémián szerzett képességei és tudása szerint kaphatott volna keményebb kihívást, szeretett volna inkább komoly művészeknek segíteni. „Tulajdonképpen olyan szinten beszélek a zenéről, ami a legmagasabb szinten lévő művészeknek is megfelel.”

Ezt azonban így ebben a formában nem mondhatnánk, hogy készen kapta a Zeneakadémiától. „Ez így inkább belőlem jön, hogy jól tudom az embereknek magyarázni a zenét, és jól tudom megmutatni énekkel is.”
Ez utóbbit fokozatosan fedezte fel. Ennek az élménynek még viszonylag a kezdeti időkbe nyúlnak vissza a gyökerei, amikor még kevésnek tartotta, hogy amatőrökkel dolgozik. A változás már készülődött…

De hogyan is született az igazi Tanár? Elmondja nekünk a diktafon, amit az ilyen pillanatokban áldásnak érzek, mert az érintett saját szavai a leghitelesebbek: „És egy kicsit úgy meg voltam sértődve az életre, hogy egy ilyen szintű muzsikus, mint én, mindig csak ilyen alacsonyabb szintű, tudású emberekkel dolgozok. És közben szépen, lassan-lassan, pár év alatt derengett fel, hogy amit én először egy ilyen hátránynak meg átoknak meg háttérbe szorítottságnak éreztem, képzeld el, arra jöttem rá, hogy ez az áldás, ez az életem áldása, hiszen itt arról van szó, hogy én a zenétől legtávolabb álló embernek is meg tudom mutatni a zenének a lényegét!”

A felvételen mosolyog a hang is, és átszűrődik az a bizonyos fénye a felismerésnek, amit emlegettem, hogy küzdelmesen, de boldogan született, és amire azóta tudatosan vigyáz, mert a folyamatos megújulás csodáját látja benne. Megtanulta értékelni ugyanis, hogy a legérzékenyebb tanulási szakasznál lehet jelen. „Azt tapasztaltam meg, hogy nekem van egy képességem arra, hogy úgy kísérjek zongorán, és úgy magyarázzam, mutassam a zenét, és úgy bátorítsam azt a fiatalt, hogy egyszer csak tud zenélni, pedig nincs zenei előképzettsége. Rájöttem arra, hogy a Jóisten itt nem háttérbe szorít engem, hanem egy olyan pályára rak rá, ami tulajdonképpen a dolgom.”

Mesélt arról is, hogyan – szándékosan az ő szavait használom, mert olyan sallangmentesen dinamikusak – „turbózott fel” egy kezdő svéd énekesnőt, aki a klasszikusok klasszikusát, az operát választotta, majd mikor nyíltan azt kérdeztem, mi a titka, hogy ez pár hét alatt ilyen jól sikerült, az attitűdjéről kezdett beszélni. Arról, amit azonnal megéreznél Te is, Kedves Olvasó, és hozzám hasonlóan rögtön ki mernéd engedni előtte a hangod.

Ebben persze segít egy kedves trükkje is: jóleső, sodró dinamikával kísér zongorán, mindent megmutat, és olyan kis derűsen veled énekel, vagy te énekelsz vele, ezt nem is tudnád pontosan megmondani, de akkor, ott nem is fontos. Más a fontos: az, ahogy az együtt zenélés örömében megnyílik egy kapu, és hogy eszében sincs gátolni, vagy akár csak lassítani ezt a folyamatot holmi perfekcionista hibakereső attitűddel. Épp ellenkezőleg! Tudatosan azt keresi, mi a jó abban, amit csinálsz. „Azt, amit még rosszul csinál, azt lehetőleg vagy nem is említem meg, vagy ha mégis, akkor sem azt pellengérezem ki, hogy mi az, amit rosszul csinált, hanem igyekszem arra rávenni, hogy próbálja ki másképp, úgy, hogy például egy hangot jobban nyit, és mindig megkérdezem tőle, hogy melyik tetszett jobban.”

Együttműködik, mintegy szövetséget köt a növendékeivel. Nemcsak az a célja, hogy „valamilyenné tegyen, mert akkor de jól fogsz énekelni”, hanem az is, hogy mint tanítvány, te magad is gondolkodj. Vedd észre a különbséget, milyen is az, ha valamit jól csinálsz, legyen egy saját, külön bejáratú érzéked magadhoz.

Röviden: az érzékedet kialakítva tesz önálló, adott esetben színpadképes művésszé, ha az a vágyad, és mindig úgy tanít, hogy hangsúlyozza: „Minden mindennel összefügg. Tehát a zene összefügg az élettel, az ember lelkiállapotaival, a társkapcsolatokkal stb.”
Most pedig jön tőle egy nagyon kedves és hasznos meglepetés: „Tulajdonképpen azzal érem el ezeket a sikereket, hogy:

- 1: Nagyon egyszerűen adom át a tudást, úgy, hogy egy gyerek is megértse.
- 2: Csupa olyan dolgot adok át az embereknek, ami tényleg pillanatok alatt eredményt hoz.
- 3: Pozitívan állok a személyhez, azt keresem, amit már jól csinál, ami már benne van a tehetségében, vagy a lényében, azt megerősítem, és arra, ami már jó, mint vázra tovább építkezünk, és megpróbáljuk a többi részletét is az éneklésnek úgy felépíteni, hogy az is jó legyen. Tulajdonképpen az a vágy vezérel, hogy az illető saját maga is felismerje, hogy ő képes jól énekelni. A lényeg, hogy szülessen meg egy hit, nem az önhittség, hanem egy tiszta energia, hogy „én képes vagyok erre a dologra, én tudok énekelni.” Ezt szeretném.”

Van még valami, ami minden egyes alkalommal meghatározó és kedves élménnyé teszi a foglalkozást, ami szintén ebben az attitűdben gyökerezik: Amikor valami jól sikerül, megállunk, és megkérdezi, hogy ez most hogy tetszett. Nagyon aktív módja ez a megerősítésnek, hisz nem puszta tárgya vagyok a dicséretének, hanem sokkal inkább a jól sikerült hangok alkotó alanya. De miért is teszi ezt így? „Kimondatom vele, hogy „ez most nagyon tetszett”. Ezt azért teszem, hogy tudatosuljon benne, milyen lelkiállapotba és milyen egyéb állapotba kell hozni magát, hogy újra visszajöjjön az a nagyon szép. Így nagyon gyorsan lehet eredményt elérni.”

A beszélgetés során hozott egy példát. Egyik növendékét, Takács Barbarát, „Taxit” említette, egy 16 éves lányt, akit 3-4 hónap magán-ének után színpadra küldött, akiben csodás mélységek nyíltak meg, és hatalmas sikert aratott mindazok meglepetésére, akik a gimnáziumban, ahol tanul, nem akarták észrevenni, mi is rejlik benne valójában. Előadását hallgatva mindketten arra gondoltunk, hogy a ragyogó hang, és a hiteles, érző és folyamatosan fejlődő kis lélek előtt még sorra fognak nyílni a kapuk az évek folyamán.

Közben persze Taxi is megajándékozta tanárát. Egy felismeréssel, hogy nem a kor számít, hogy ő fiatalnak, idősnek egyaránt megérezheti a rezgéseit, ezzel bárkit közelebb vihet a zenéhez, és a zenével egy semmihez nem fogható szabadsághoz.

„Talán itt van az ars poeticám, és most te segítettél ezt kimondani: Én azt szeretném megéreztetni az emberekkel, hogy milyen szabadnak lenni. Ezt a növendék a hangján keresztül érzi meg. Én azt keresem az illetővel, hogy hogyan lehet úgy énekelni, hogy ezeket az akadály-érzéseket, amik úgy itt-ott az elmében, a tudatában, a torkában, a mellkasában, bárhol megvannak, hogyan lehet ezeket félresöpörni az útból.”

Itt jön a nagy kérdés, hogyan is lehet ezt megvalósítani, majd az egyszerűnél is egyszerűbb válasz, ami valóban átsüt minden óráján tisztán és játékosan, hogy az ő célja bizony nem több és nem kevesebb, mint hogy indulásként legyünk boldogok. Kerüljünk olyan állapotba, ahol ez a már emlegetett szabadság természetes, még akkor is, ha valójában épp nem vagyunk boldogok, mert ő bizony – és mosolyog – nagyon jól tudja, hogy ettől persze boldogok leszünk.

Szóval melyik is volt előbb: a tyúk, vagy a tojás, mi itt az ok és mi az okozat? „Most akkor a HangDala mellékterméke az, hogy az emberek boldogok lesznek. De lehet, hogy ez a fő termék, és a melléktermék az, hogy megtanulnak szépen énekelni.”

Utóbbi két mondat „szigorúan” babakacajjal körítve az igazi. Másfél éves csöpp kislánya bizony jót derült a lényegen, és ahogy egy fiatal nőből Fruzsi baba által a 9 hónap alatt egy másik minőség, egy Anya született, éppúgy született az édesapjából is a tanítás során egy folyamatos megújulásra képes, az önmagát kereső kemény kezdőnél az évek alatt egy sokkal gazdagabbá és derűsebbé váló mélyebb emberi minőség: egy igazi Tanár.

(Egy egyetemi előadáshoz készült írás)

Szabó Kata