Fekete-Kiss Sándor énektanár

Vállaljuk fel önmagunkat – a belső gyermek

Vállaljuk fel önmagunkat – a belső gyermek

By on aug 15, 2016 in Énektanulás | 0 comments

Kövesd a HangDalát!
Facebooktwitterrssyoutube
 

Sokan jönnek Hang-Varázs Énektanfolyamra, vagy Magánórára, mivel érzik, hogy az éneklés, önmagunk megtalálása, önmagunk felvállalása mélyen összefüggenek egymással, az egyik hozza magával a másikat. Abban is egyetértés van, hogy van bennünk egy “belső gyermek”, akiben el van rejtve mindaz a kreativitás, életöröm, amit szeretnénk felszínre hozni. De felmerül a kérdés: hogyan lehet ezt a “belső gyermeket” felszínre hozni, kiszabadítani a fogságból, hogyan lehet elérni, hogy ez a “belső gyermek” a felnőtt énünkkel együtt részt vegyen az alkotás, az éneklés izgalmas folyamatában?

Tulajdonképpen hová tűnt ez a részünk? Mikor bújt el a világ szeme elől – és előlünk is – miért bújt el, és hogyan lehetne visszacsalogatni az életünkbe, az énekünkbe?

A szocializációnk során – amikor is megtanítottak minket “társadalom képessé” tenni, más szóval megtanultunk “szalonképessé” lenni – bizonyos dolgainkat helyesnek és hasznosnak ítélték, másokat pedig helytelennek, kerülendőnek állítottak be, és ha olyasmit tettünk, amit a környezetünk helytelennek ítélt, akkor a szégyen lett az az önműködő eszköz, aminek segítségével önmagunkat korlátoztuk. Ha áthágtuk a felállított szabályokat, akkor “szégyellhettük magunkat”. Környezetünk helyeslése és a szégyen elkerülése nagyon fontos volt a túlélésünk szempontjából, mivel ettől függött, hogy megkaptuk-e a támogatást, ami az életben maradásunkhoz kell, és itt nem csak az élelemről, ruházkodásról, vagy a lakhatásról van szó, hanem arról a szeretetről is, amitől nagyon is függtünk. Ha “szégyellhettük magunkat”, akkor az a szerethetőségünk elvesztésével fenyegetett, és ez legalább olyan fontos a túlélésünk szempontjából, mint a materiális szükségleteink. Drasztikusan fogalmazva a szerethetőségünk elvesztése egyet jelentett a túlélésünk fenyegetésével.

Ehhez időről időre el kellett nyomnunk magunkban a belső gyermeket, felnőtté kellett válnunk, ami által ténylegesen társadalom képesekké váltunk – és ez pozitív – viszont ehhez néha önmagunk rendőreként kellett fellépnünk önmagunk kreatív, életteli része ellen, ez viszont negatív. A szégyen gyakran a nevetségessé válást is jelentette, mert a megszégyenítés gyakran azzal járt, hogy nevetségessé tettek minket a tetteink miatt. Ez bizony “halálos fenyegetést jelentett”, pszichológiai felmérések kimutatták, hogy az ember még a halálnál is jobban fél a nevetségessé válástól. Ez egy finom eszköznek tűnik, humánusnak, de a következményei bizony nagyon pusztítóak tudnak lenni. A másik félelmünk, ami nagyon erősen tud működni bennünk, az a hibázástól való félelem, ha valamit nem jól csináltunk valamilyen mérce szerint, az megint csak szégyent jelent, és ezt elkerülendő gyakran inkább nem csinálunk semmit, csak hogy ne is hibázzunk. Így viszont elveszítjük az esélyt arra, hogy tanuljunk, fejlődjünk, és gyakran olyan dolgoktól is megfosztjuk magunkat, ami örömöt, élvezetet adna életünknek.

A megoldást itt az jelenthetné, ha anélkül, hogy elvesztenénk a társadalom képességünket, anélkül, hogy nevetségessé válnánk, vagy szégyenkeznünk kéne hibázásaink miatt, visszaszerezhetnénk, és integrálhatnánk magunkba elveszett részünket. Így mindenki nyerne, mert egyszerre lennénk a közösség elismert tagja, és egyben a képességeinket is magas szinten birtokolhatnánk, nem kéne önmagunk alkotóképes, teremtői részünket börtönben tartanunk.

Az éneklés, vagy bármilyen művészeti ág gyakorlása nagyon jó alkalmat ad arra, hogy a belső művészünk, teremtő énünk a felnőtt énünkkel együttműködve egy csodát hozzon létre, ami a közösség számára is nagyon sok jót hoz, de egyben hozzásegít ahhoz, hogy megéljük lényegünket, felszabaduljunk, és így életünk is kiteljesedjen az alkotás által.

Ehhez bizony át kell lépnünk a szégyent, azaz ki kell szabadulnunk bilincseinkből. Gondoljuk csak meg, amikor gyerekként felszabadultan játszottunk, akkor nem volt fontos, hogy “hibátlanul” játsszunk, az igazi játék szellemében nincs helye a “hibáktól” való félelemnek, az ember egyszerűen csak játszik, kísérletezik, és ennek része az is, hogy nem mindig sikerül felépíteni tökéletesen azt a kártyavárat, vagy homokvárat, de nincs baj, ha összedől az építményünk, újra kezdhetjük az építést, nekifuthatunk újra, és majd csak sikerül. Közben pedig élvezzük magát az építést, a játékot, és pont ez a lényeg. Mondanom sem kell, hogy a legjobb tanítómesterünk pont a hibáink, azok nagyon is szükségesek ahhoz, hogy igazi mesterré váljunk valamiben.

A Hang-Varázs Énektanfolyamokon, és a HangDala foglalkozásain nagyon fontos az a biztonságot adó légkör, sok  humorral, amiben feloldódva újra gyerekként játszhatunk, alkothatunk, és ebben a légkörben a hibák sem hibák, csak az út szükségszerű részei. A HangDalából száműztük a szégyent, helyette elfogadás, vidámság és felszabadultság van, mivel csak így lehet igazán megtanulni énekelni, alkotni, szárnyalni. Így válhatunk igazán jó énekesekké, zenészekké, és így lehetünk igazán boldog, szabad emberek. Így tudjuk kiszabadítani belső gyermekünket a fogságból, így válhatunk igazán egésszé. És az így szerzett énektudás mentes lesz a félelemtől, szorongástól, mivel nem kell többé szégyenkeznünk. Én ezt a félelemmentes tudást tekintem igazi tudásnak, ennek van lélekemelő hatása. A szégyenkezéstől mentes éneklés igazi éneklés lesz, ami megérinti a szíveket. A sajátunkét is. És végre igazán örülhetünk magunknak, a hangunknak, a tehetségünknek, ami felszínre került.

Szeretettel várlak a Hang-Varázs énektanfolyamokon, Magánének órákon.

Most már nincs más hátra, mint elkezdeni (vagy folytatni) HangDala énektanulmányaidat!

A Zene legyen Veled!

Fekete-Kiss Sándor
énektanár

Mondd el a véleményed az alábbi gombok segítségével (macskák)!

Tetszett? Oszd meg!
Facebooktwittermail

Post a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

468 ad