Én nem akarok hivatásos énekes lenni, nem ezen a pályán akarok érvényesülni, csak azok tanulhatnak hangképzést, akik ezt hivatásosan akarják csinálni.

A Zene nem csak a hivatásosoké. Ahogy Isten sem csak a papoké. Ahogy Isten “mindenkié”, úgy a zene is az.

A Zene a tudósoké is, de a tudatlanoké is egyben. A tanultaké is lehet, de a tanulatlanoké is. Így aztán elmondhatjuk, hogy a zene nem csak a hivatásosoké, de a nem hivatásosoké is, akiket sokszor amateur-öknek, azaz valamit szeretetből csinálóknak neveznek. Olaszosan dilettánsnak (akik azért csinálnak valamit, mert kedvelik).

Az Eszterházy herceg is ilyen dilettáns volt, aki borzasztóan szerette Haydn műveit maga is megszólaltatni baritonon (ez a cselló érdekes elődje, vagy oldalhajtása volt). Ebben a korban, azaz a XVIII. században sok uralkodó volt hasonló dilettáns, azaz művészet kedvelő. Akik nem csak hallgatni, de csinálni is szerették a művészetet.

A Porosz választófejedelem például kiváló fuvolajátékos volt, Bach is írt neki műveket (például a Musicalisches Opfert, azaz a Zenei “Áldozást” Felajánlást). A Napkirály balett imádó volt, aki maga is befolyással volt a művészeti ág fejlődésére. Nem is volt olyan királyi, fejedelmi udvar Európában, ahol az uralkodók nem voltak kiválóak valamilyen művészeti ágban. Moszkvától (vagy inkább Szent Pétervártól) Londonig nemigen találsz kivételeket.

Pedig elmondhatjuk, hogy a hivatásuk nem a művészi pálya volt, hanem az ő esetükben az uralkodás.

A XIX. században aztán a polgárság is szerette volna elsajátítani az uralkodók szenvedélyét, így ők is érteni kezdtek a zenéhez. Így született meg a romantikus zene hihetetlenül burjánzó világa, ami azért volt lehetséges, mert a fogyasztói nagyon magas szinten értették és művelték is, amit a rajongott művészek a számukra alkottak.

De ez volt az a kor, amikor kialakult a társadalomtól elkülönült “Művész” figurája, aki nagyon távol került a “köznapitól”, és tekintetét csakis a magasabb régiókba merítette, és emiatt bizony büszkén vállalta azt is, hogy a “köznapi emberek” már nem értették meg őt...

Ekkor alakult ki a “könnyű zene” is, amit a “köznapi ember” is fel tudott fogni, míg a “komoly zenét” csak a kivételes zsenik tudták csak értőn felfogni. Persze nem volt ilyen éles a határ, ez csak a XX. században vált ilyen élessé, de akkor aztán nagyon. Ennek vagy Te is áldozata, amikor azt gondolod, hogy a zenét csak hivatásszerűen lehet csinálni. De azt hiszem, ideje levetnünk ezt a korlátot, és visszatérnünk abba az állapotba, ahol mindannyiunk “fejedelmi” lehetősége, hogy megéljük a zenét, a zenei alkotás örömét, azaz végre megint a szó legjobb és legnemesebb értelmében “dilettánsokká” válhassunk. A XVIII. Században ez még nem volt pejoratív szó, azzá csak a XIX. században lett. Szeretni valamit, ez egyáltalán nem olyan rossz dolog. Szeresd a zenét, és énekelj nyugodtan, szívből. Ahogy Goethe mondta: “A művészi pálya nem hivatás, hanem sors. “ Hát igen. Valaki amatőrként is művelheti a művészetet magas szinten, de nem biztos, hogy a sorsot is fel kell vállalnia. Attól még lehet érvényes az a művészi élmény, amit átél, és másoknak is átad. Mert a Zenét nem sajátíthatja ki senki. A Zene mindenkié. Tényleg.

Vajon lehet-e a Zene a Tiéd is? Én úgy vélem, igen.

Most már csak az a kérdés, hogy Te is így véled-e? Remélem, hogy igen!

A Zene legyen Veled!

Fekete-Kiss Sándor
énektanár